...elszoktam a szántástól
Rövid időre ma visszatértünk a hurcis létbe. De jó is volt! Csak baromi nehéz a 15 kg a hátamon.
Mégis így alakult. Betegen, úton a doktornénihez.
Indulás előtt megkérdeztem Mesit, mit szeretne: sétálni, vagy hurci. Naná, hogy a hurcit választotta. :-) Bár azért azt hozzátette, hogy ő már nem baba, hanem kislám (ahogy mondja).
Örültem is neki nagyon, jó volt visszatérni egy kicsit a hurcis létbe, ugyanakkor majd megszakadtam. Az első három lépés után már lihegtem, kivörösödtem, és nem azért, mert egy autó pihen a vállamon... amint az a képen is jól látható.
Miután a rendelőbe értünk, még lihegtem vagy fél órát.
Fura, de hazafelé már könnyebb volt. Azért hamar visszarázódik az ember lánya. Pedig még a rendelőben abban reménykedtem, hogy majd sétálni akar a kisasszony, de ez nem jött be. Hazafelé is hurcit akart.
Egész délelőtt azon töprengtem, hogy karikást vagy az onbut válasszam-e. Végül az onbu győzött, úgy éreztem, féloldalasan még nehezebb lenne. Így télvíz idején, hogy már nincsenek kéznél a hurcis cuccaink (poncsó, miegymás), megküzdöttem még a felvételével is. A kabátommal már nem is próbálkoztam, apa pulcsija pont megfelelő volt a célnak. Lendítéssel így sem sikerült, mert Mesi csak lógott az oldalamon megakadva, amit amúgy rendkívül mulatságosnak talált. De a székről felvétel bejött.
Mindenesetre ezzel a kis humoros intermezzóval elég jó hangulatban indultunk a vadiúj lakóhelyünkön a vadiúj doktornéninkhez.
A rendelő közelében még egy másik hurcianyut is elkaptunk, hogy megtudakoljuk, hol is kell bemenni a beteg rendelésre. Jóval előttünk jártak, nem tudtam úgy megszaporázni a lépteimet, hogy utolérjem, kénytelen voltam utánakiáltani: "hurcianyu!". Ebben persze Mesi is a segítségemre volt, így meghallottak és megvártak minket. Azt mondta az anyuka, hogy erre a felkiáltásra vissza kell fordulni, egyértelmű volt, hogy neki szólt! :-D
Kedvesen eligazított minket és megdicsérte a szép hurcinkat. Mi megköszöntük, és mentünk a dolgunkra. Megszakadva, de vidáman, 15 kg-val és egy cserfes kislámmal a hátamon.
Egy szó mint száz, de jó is volt ma ez így!
Rövid időre ma visszatértünk a hurcis létbe. De jó is volt! Csak baromi nehéz a 15 kg a hátamon.
Mégis így alakult. Betegen, úton a doktornénihez.
Indulás előtt megkérdeztem Mesit, mit szeretne: sétálni, vagy hurci. Naná, hogy a hurcit választotta. :-) Bár azért azt hozzátette, hogy ő már nem baba, hanem kislám (ahogy mondja).
Örültem is neki nagyon, jó volt visszatérni egy kicsit a hurcis létbe, ugyanakkor majd megszakadtam. Az első három lépés után már lihegtem, kivörösödtem, és nem azért, mert egy autó pihen a vállamon... amint az a képen is jól látható.
Miután a rendelőbe értünk, még lihegtem vagy fél órát.
Fura, de hazafelé már könnyebb volt. Azért hamar visszarázódik az ember lánya. Pedig még a rendelőben abban reménykedtem, hogy majd sétálni akar a kisasszony, de ez nem jött be. Hazafelé is hurcit akart.
Mindenesetre ezzel a kis humoros intermezzóval elég jó hangulatban indultunk a vadiúj lakóhelyünkön a vadiúj doktornéninkhez.
A rendelő közelében még egy másik hurcianyut is elkaptunk, hogy megtudakoljuk, hol is kell bemenni a beteg rendelésre. Jóval előttünk jártak, nem tudtam úgy megszaporázni a lépteimet, hogy utolérjem, kénytelen voltam utánakiáltani: "hurcianyu!". Ebben persze Mesi is a segítségemre volt, így meghallottak és megvártak minket. Azt mondta az anyuka, hogy erre a felkiáltásra vissza kell fordulni, egyértelmű volt, hogy neki szólt! :-D
Kedvesen eligazított minket és megdicsérte a szép hurcinkat. Mi megköszöntük, és mentünk a dolgunkra. Megszakadva, de vidáman, 15 kg-val és egy cserfes kislámmal a hátamon.
Egy szó mint száz, de jó is volt ma ez így!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése